5 Rész. Problémák a csapatban.

Már több mint 2 hónap telt el azóta,hogy a "Briliant Shining School" nevezetű iskola tanulója lettem.És,hogy megmondjam...tényleg elég sokat fejlődtem. A hangom éneklés közben már egyáltalán nem remegett az iskola diákjai előtti való fellépéseknek hála. A gitáromon való játszás szintje is javult. A csapat fellépésre való próbák még mindig nem kezdődtek el. Vagyis már próbálkoztunk vele de Yuki és Nick folyton összevesztek valamin. Csak tudnám min....az elején azt hittem csak annyi volt a baj,hogy egyikőjük sem akart a szintetizátoron játszani...de később kő-papír-olló játékkal eldőlt,hogy Nick fog játszani rajta. Hiába volt eldöntve nagyon is gyerekes módra....de legalább valahogy megvolt végre oldva. Amikor már épp azt kezdtem hinni,hogy hála Istennek nyugodt nappal állunk szemben újra előröl kezdődött minden......már nem tudtam mit tehetnék. A mai nap sem lett kivétel. Jelen pillanatban is a próbateremben ülök török ülésben a kezeimmel tartva meg fejemet és egy már „megszokott” veszekedést hallgatok. Egyszer ásítok egyszer pedig a karórámat nézem. Már jó fél órája veszekednek. És igy minden egyes nap. Már kezdtem unni. Felállva a földről lassú léptekkel elhagytam a termet. Amikor már pár méterre jártam az ajtótól egy kiáltást hallottam meg magam felé a hátam mögül:

Yuki:

- Héka El! Te meg hová mész?

Elis:

- Elfáradtam...Majd ha befejeztétek a felesleges veszekedést szóljatok. Kinn leszek az udvaron!

Ezzel intve egyet a kezemmel csendben elmentem onnan. Dúdolgatva ballagtam a hosszú folyosón.Jelenleg már nem voltak órák ezért szabad programmal foglalkozhattunk. Minden csapat persze a fellépésén törte a fejét....én pedig szépen pont a csapatom többi tagjától menekültem,hogy egy kis csendet kaphassak. Sétám közben a dúdolásomat a madarak csiripelése és a szél susogása kísérte. Nyugodt volt a terület. Egy felesleges hang...vagy zaj nem volt. Nem beszélgetett senki. Én voltam az egyetlen aki ezt a csendet csodálhatta. Egy mély levegőt vettem és nekidőltem a nyílt folyosó párkányának megtámasztva a kezemmel a fejemet. Elzártam magamtól a külvilágot. Csak hallgattam a madarak énekét. Eszembe jutott Amerika....a gyerekek...a nevelő anyánk...azok az emberek amelyek örökbe akartak fogadni a szüleim halála után.....a rokonaim amelyek egyszer sem látogattak meg engem a baleset után és még szóba sem álltak velem...hanem még el is vettek tőlem mindent ami a 

szüleimtől maradt....minden. Annyira elmerültem a saját gondolataimban,hogy észre sem vettem,hogy mellettem állt valaki egészen addig amíg meg nem éreztem,hogy ráz valami. Gyorsan pillantva párat visszatértem a valóságba és a személyre pillantottam. Nil nézett engem....szokás szerint

teljesen semleges arccal. Én továbbra is pislogtam aztán megdörzsöltem a szemeimet. De amint csak megérintettem őket észrevettem,hogy a szemeimben könnyek álltak. Elcsodálkoztam. 

Talán épp ezért is rázott meg engem Nil. Én újra felé

fordítottam a fejemet. Másodpercek alatt az ő keze már az arcomon volt. Nil a könnyeimet törölte le.

Nil:

- Hogy te mindig bőgsz....

Elis:

- Tessék?

Nil:

- Butus....

Nil közelebb húzott magához és átölelt. Nem túl erősen szorongatott ezért bármelyik pillanatban nyugodtan kiszabadulhattam volna. De én nem tettem meg ezt. Csak a mellkasába fúrtam az arcomat. Ő sem ellenkezett. Hirtelen olyan érzésem támadt....mintha én már át éltem volna ezt egyszer. Kiskoromban...Hirtelen megemelve a fejemet Nil szemeibe néztem....és megláttam a mosolyát.....annyira ismerős volt....de valahogyan nem tudtam vissza emlékezni,hogy mikor és milyen körülmények között láthattam...

Elis:

- Miért van olyan érzésem,hogy ismerlek?

Nil:

- ilyenkor azt szokták mondani,hogy hülye kérdés nulla pont. Ha el felfelejtetted eszedbe juttatom... 4 hónappal ezelőtt ismerkedtünk meg...

Elis:

- Nem úgy értettem...

Nil:

- Akkor?

Elis:

- Nagyon ismerős lettél számomra...Olyan érzésem támadt...mintha sokkal régebb óta ismertelek 

volna...

Nil:

- Szerintem csak összekeversz valakivel...

Hirtelen Nil hátrébb lépett ezzel teljesen eltávolodva tőlem aztán hátat fordítva nekem elindult.

Nil:

- Ne bőgj többet!

Intve egyet nekem a kezével zsebre vágta azt és elment. Én újra egyedül maradtam a folyosón. Még több kérdéssel a fejemben. Így indultam vissza a próbaterem felé. Amikor benyitottam a fiúk a földön ültek egymás hátának dőlve és ivólevet iszogattak. Én csak enyhén mosolyogva néztem 

őket és álltam az ajtóban egészen addig amíg ők nem vettek észre engem.

Yuki:

- Végre megjöttél El!

Nick:

- Már lassan nyomozókat akartunk hívni.

Yuki:

- Merre lógtál?

Elis:

- Csak...sétáltam egyet...

Hirtelen Nick felállt és felém indult. Amikor már alig 5 méter választott el minket ő felém nyújtotta a kezét és az államnál fogva megemelte a fejemet. Yuki szemei kikerekedtek...egy szóban ő sokkban volt. De....szerintem én sem nézhettem ki jobban.

Nick:

- Meg van dagadva a szemed...ki vele...minek sírtál?

Elis:

- Öööömm....csak...eszembe jutott egy-két dolog....

Nick:

- Nem tudom az igazat ezért csak hinni tudok a szavaidnak...De tudd...bennünk nyugodtan megmetszhetsz hisz mi barátok vagyunk...

Yuki is felpattant a helyéről és hozzánk csatlakozott. Ő nekidőlt a hátamnak és a fejét az enyémhez döntötte. Igazán örültem,hogy nem dőltem el vele együtt. Nem is gondoltam 

volna,hogy az egyensúlyom ennyivel jobb lett. Régebben tuti már a földön hevertem volna.

Yuki:

- Ha megbánt valaki szólj rögtön! Mi majd intézkedünk!

Elis:

- Nem kell itt megverni senkit...mert még ti fogtok rosszul járni a végén.

Yuki:

- Én gyorsan futok....

Nick:

- Nem hiszem,hogy a futással messzire mennél...

Yuki:

- Hidd el...a gyors futás akár életet is menthet..

Nick:

- Ha te mondod...

Elis:

- Ne kezdjétek megint..

Yuki:

- Már nincs kedved sétálni?

Elis:

- Bingo! Teli találat öcsi!

Yuki:

- Már te is öcsizel?

Elis:

- Aha! Hisz fiatalabb vagy nálam!

Yuki:

- Csak három hónap különbség van közöttünk szóval ne pattogj!

Elis:

- Csitt öcsikém!

Yuki:

- Elis!

Nick:

- Vigyázz Elis mert bedurvult a „tigris”

Yuki:

- Már te is kezded kandúr?

Nick:

- Kandúr? hm....ez is valami új számomra...

Nick hangos nevetésben tört ki. Yuki is nevetett habár néha inkább morgással lehetett összehasonlítani a nevetését. A nap maradék részét már próbákkal töltöttük. Én gitároztam és énekeltem míg a fiúk a többi hangszeren játszottak.

Yuki dobolt Nick pedig a szintetizátoron játszott. Én voltam az úgy nevezett „ középpont” ezért én többet énekeltem mint a fiúk. De azért voltak olyan részek is amelyekben ők is énekeltek. Főleg a refréneknél. A dalt és hozzá a dallamot mi magunk írtuk. Egyediek szerettünk volna lenni és reméltük,hogy nem mindenki így fog tenni. Amint a próba „hivatalosan” is befejeződött én a szokásos helyemre készültem. Az iskola kertjében állt egy hatalmas fa. Ott szerettem lenni a legjobban. Szóval a mai nap sem lett kivétel.Beugorva a szobába egy noteszért és tollért

előkerestem azokat és a suli kertjébe mentem. Ott nagyon sok virág és mindenféle növény volt. És a szökőkút hangja is nyugtató volt számomra. Megérkezve a „helyemre” leültem a földre s kivettem a zsebembe helyezett noteszt és tollat aztán egy üres lapra lapozva elkezdtem írni egy újabb versemet.

**************************************************

 t"A sötétség és fény szimfóniája"

Ült a trónon a sötét nagyúr​

S gondolkodott magában.

Szükség lenne szerelemre..

De hol is találjam?

Így hagyták el ajkait

A reménytelen imák

S nem gondolkodva ezen többet

Adta a sötét éjnek át magát.

De egy nap séta közben

Megtorpant a helyén

S Ott ahol a szíve volt

Megforrt a vér.

Meglátta a fényes angyalt

Énekelve helyén.

Nem tudta,hogy mit tegyen

Szépen hátra lépett

Míg az angyal nem nézett rá

S nem mosolygott egy szépet.

- mit akarsz itt sötét nagyúr​?

Kérdezte az angyal

Míg a másik nem válaszolt s újra hátra toppant.

Az angyal enyhén mosolyogva

Felszállt a helyéről

nagyúr arca előtt megállt

S érintette meg őt.

- Légy barátom oh te sötét

Szeretethiányos lény!

Ne légy oly magányos többé

Élj a napfényben mint én!

Nevess bátran s ne búslakodj

Élj a fény terén

Légy oly boldog és vidám

Mint minden fenti lény!

Erre is a nagyúr csak mosolyogni tudott,

S itt véget ért a boldogtalan

S hibákkal teli út!

****************************************************************************************************************

Nehéz harc után

Mindenki elfárad...

Leteszi a pajzsot,kardot

S azt reméli vége..

De amint erre csak rá gondol

Újra ellenség támad

S újra pajzsot,kardot véve

Indul a csatába.

A legnagyobb harc szívünkben van

Pont azért az emberért

Amely miatt egyszer sirtunk,szenvedtünk s nevettünk.

Megbocsátani oly nehéz

Elengedni még nehezebb

De megkel tennünk az első lépést

Hisz addig mi nem nyerünk.

****************************************************************************************************************

Amint leírtam ezt a két verset a noteszbe megkönnyebbültem...sokkal szabadabbnak éreztem magam. Mintha valamennyire is....de a lelkem dala szolt volna bennük. Nem tudom mennyi időt szánhattam e két vers megírására de amikor felnéztem a nap már kezdett lemenni. És egyből megéreztem az ősz utolsó napjainak hidegét. Hisz....pár nap múlva már megérkezik a kegyetlen és hideg tél...és vele együtt a vizsga fellépés is....

Felállva helyemről elindultam a kollégium épülete felé. Hirtelen egy kisebb szél fújta meg hosszú hajamat összedobálva azt minden felé  s egyben össze is borzolva azt. De mivel már így is hamarosan megérkezik a lefekvés ideje már nem törődtem a hajam kinézetével. Épp a zeneterem egyik ablaka alatt haladtam át amikor egy nagyon is ismerős dallamot észleltek a füleim. Valaki zongorán játszott. És nagyon is jól. Kíváncsi lettem ki lehetett az ezért csendben de egyben gyors lépésekkel a zeneterem bejárata felé vettem az irányt. Fél perc elteltével már az ajtónál álltam és hallgattam a dallamot. Kíváncsi voltam arra,hogy ki játszhatta....de egyben.....valamiért iszonyatosan féltem kinyitni az ajtót...de ez a dallam.....annyira ismerős és kedves volt a szívemnek....végül úgy döntöttem,hogy amíg nem késő kinyom az ajtót.

A kilincsre helyezve a kezemet lassan kinyitottam az ajtót. Igazán elcsodálkoztam. Hisz a zongorán Nil játszott. Pedig én úgy emlékeztem,hogy ő azt mondta nem tud zongorán játszani...Miért hazudott? hisz profi módjára játszik. Nem akartam megszólítani őt...féltem. Miért? hát nem tudom.

Már épp hátrálni kezdtem amikor ő abbahagyta a zongorán való játékot és felém fordította fejét. Semleges arckifejezése volt. Ő nem csodálkozott le azon,hogy én ott voltam. Meg sem kérdezte pl:

„ Mit keresel itt? „ vagy valami ehhez hasonlót. Ez még jobban rákényszerített arra,hogy elcsodálkozzak. Amíg én az ajtóban álltam és újra el utaztam messzire a gondolataimban és vissza érkeztem térni a valóságba Nil már szemben állt velem. Én automatikusan is hátrálni kezdtem de nekimentem az ajtónak és egy kissé beütve a hátamat a velem nyitva hagyott ajtó sarkába majdnem előre estem de Nil elkapott.

Nil:

- Értem én,hogy sérült a lábad...de azért járni csak tudsz még nem igaz?

Elis:

- Honnan....

Nil:

- Hmm?

Elis:

- Az,hogy sérült lábam van...senkinek sem meséltem róla...de te még is tudtad...honnan?

Nil:

- A táncolás közben következtettem.....túl bénák a lépéseid...de...úgy látszik még is jó következtetést vontam le...

Elis:

- Hát kössz....én itt töröm a lábaimat a hülye táncért te pedig ilyen szép bókokkal szórsz tele...igazán kedves tőled....tényleg...

Nil:

- Fáj az igazság?

Elis:

- Nem igazán...csak...kíváncsi vagyok,hogy miért bánsz velem néhanapján mint egy legjobb baráttal néha pedig úgy mint egy kutyával?

Nil:

- Én nem is bánok veled úgy mint egy kutyával..

Elis:

- Jajj....tényleg..bocsáss meg...még egy kutyával sem bánsz úgy mint velem...neki sem mondasz ilyen szép mondatokat...

Nil:

- Nem értem az idegességednek a forrását...

Elis:

- Nem is kell megértened...

Hátat fordítva Nilnek elindultam kifelé. Csak,hogy...ő nem hagyta,hogy elhagyjam a termet és megragadva a karomat a falnak tolt és még az ajtót és becsukta.

Elis:

- Mit képzelsz magadról?

Nil nem válaszolt semmit csak leült előttem török ülésben és a kezeivel tartva meg fejét engem nézett.

Elis:

- Te meg mit csinálsz?

Nil:

- Hallgatom panaszaidat hercegnő!

Én hangos nevetésben törtem ki aztán szintén a földre ültem.

Elis:

- És még én vagyok a kis gyerek.... Tök hibbant vagy Nial.....pont úgy mint régen is...

Nil:

- Hát mégis eszedben jutottam....

Elis:

- Igen....az előbb... Te voltál az egyetlen aki hercegnőnek nevezett engem...és nem is kapott érte tockost..

Nil:

- Micsoda fenomenális elkülönítés....

Elis:

- Csak sajnáltalak...

Nil:

- Sajnáltál? na ne nevettess...

Elis.

- Pedig ez az igazság...mindig is olyan kis gyenguszka voltál...ja...és most is az vagy....

Nil:

- Na azt mi mindjárt meglátjuk!

Nil megmozdulva helyéről szinte egy szempillantás alatt a földre terített. Én fel akartam állni de ő lefogta mindkét csuklómat és a padlóhoz nyomta azokat,hogy ne tudjak könnyen kiszabadulni és fölém hajolva nevetett.

Nil:

- Most mond meg,hogy gyenge vagyok..

Elis:

- Gyengusz vagy...tessék kimondtam.

Nil újra elnevette magát aztán hirtelen felrántott a földről és az ölébe húzott. Én beleeresztettem a körmeimet a kezébe amitől ő felszisszent de aztán újra felnevetett. Mintha nem is készült elngem elengedni. Már attól tartottan,hogy egész este itt kellesz ülnöm fogságban.

Elis:

- Nil! Álmos vagyok....engedj el...

Nil:

- Na még mit nem?

Elis:

- Komolyan mondom...fáradt vagyok....

Nil felsóhajtott és végül elengedett. Én pedig gyorsan összeborzolva a haját kisurrantam a zeneteremből és egészen a szobámig meg sem álltam. Amikor már megérkeztem a fiúk aludtak. Nem akartam felébreszteni őket ezért feleslegesen próbáltam nem zajongni. Így hát csendben felvéve a hálóingemet lefeküdtem aludni. 

Folytatás Következik.....