8 Rész Az új " TRIVE"

Már pár nap telt el azóta,hogy Nick és Yuki kiléptek a kis triónkból. Én az utolsókig nem meséltem erről senkinek...Irie is a többi fiútól tudta meg...lehet..hogy a szívem mélyén mégis arra vártam,hogy meggondolják magukat és visszajönnek...de nem történt csoda. Ők már hivatalosan is bejelentették,hogy más csapatba tartoznak. Na de ez van...nem mindenki járhat mindig sikerrel. Semmi sem történik véletlenül. Talán még jobban is járok úgy,hogy nem vagyok velük. Ilyenfajta gondolatokkal nyugtattam saját magamat és riasztottam el a negatív gondolatokat. A lányok is ezerrel támogattak és arra próbáltak rábeszélni,hogy csatlakozzam hozzájuk. Az ötlet tényleg jó volt...csak én nem voltam még teljesen felkészülve rá. Hülyén hangzik...de tényleg elég szomorú volt számomra,hogy a csapatunk összeesett...hisz...olyan fenomenális terveink voltak...
A mai reggel is azzal telt,hogy kora reggel már talpon voltunk és a koreográfia képességeinket fejlesztettük az énekléssel együtt. Voltak gyengébb és erősebb tanulók...én igyekeztem a legjobbak közé tartozni ami néha sikerült is...de néha viszont voltak olyan pillanatok,hogy még a gyengébbeknél is többet hibáztam amiért esténként a fejemet fogtam. 
A tábor második hetében kiderült,hogy az év végén ballagók egy előadást fognak tartani amiben az "elsősök" ( vagyis mi) szintén részt vehetünk...ha persze megfelelünk. Hisz csak is a legjobbak léphetnek színpadra...na és persze a félévi fellépő vizsgán is át kell jutnom valahogyan...mindent bele kell adnom! A gyermekotthoni gyerekek hisznek bennem! Nem okozhatok nekik csalódást! Semmiképp....
Jelen pillanatban is egy táncot próbáltunk elsajátítani amely az előadás során is be lesz mutatva. A színdarab amelyet a ballagók elő fognak adni az " Árnyékok tánca" nevet viselte. Lényegében nem bonyolult...csak tudni kell mikor és hogyan lépj színre vagy tűnj el észrevétlenül...

******************************************************************
A történet főhősei ikrek voltak amelyek mindig is együtt szerettek volna színpadon fellépni ha felnőnek. A lánykának angyali hangja volt míg fiú testvérének tehetsége volt a táncoláshoz. Együtt pedig eszméletlen fellépéseket tudtak bemutatni. Az egész falu népe imádta őket tehetségük miatt és biztatta mindkettejüket a jövőben rájuk váró nagy sikerükről. De egy nap....az álmok romokba dőltek.... a kislány meglátta,hogy szülőfaluja lángra lobbant és minden odaveszett...a háza...a barátai....családja...mindene...csak testvére maradt mellette amely szintén megsebesült és elvesztette azt a képességét,hogy lábon járjon. Tehát...már táncolni sem volt többé képes. A lány, beteg testvére gondjait viselve elfelejtve nagy álmát és testvérén kívül senki sem hallhatta angyali énekét...míg egy nap...testvére szintén elhunyt...a történet főhősnője akkor épp,hogy betöltötte testvérével együtt a huszadik életévét. A lány kétségbe esett....senkivel sem állt szóba három éven át. Csak is az árnyékával beszélt. Mindenki már bolondnak nézte szegényt...de ő csak is így tudott testvérével " táncolni és beszélgetni" pont úgy mint régen...
Egy nap....vándor színház érkezett a városkába amelyben a lány éldegélt. Kíváncsi lett és elment,hogy megnézze az előadást. Nagyon sok ember gyűlt össze...ezért neki már csak hátul jutott hely...onnan pedig már szinte lehetetlen volt bármit is látni....ezért ő haza ment...nem várva ki az előadás közepét sem..
Amikor már kezdett lemenni a nap a lány kiment a tó partjához...minden nap ott volt....három éven át minden egyes nap...ezért már ezt nem furcsállták az emberek...hisz égszerűen már megszokták...lassan táncba kezdett...árnyéka csak úgy pörgött a vízen míg maga a lány a száraz földön táncolt. A vándor színház egyik fiatal színésze észrevette a tónál táncoló lányt és szemei felcsillantak...De amint ő meglátta a lány árnyékát megértette,hogy miért táncolt pont ilyen helyen...és miért pont a part szélén. Hisz tökéletesen ki volt mérve,hogy az árnyéka úgy fog mozogni a vízen mintha ő maga járna rajta. Megközelítve a lányt az ifjú színész szintén táncba kezdett később megfogva a kezét is. A lány nem ijedt meg...csak folytatta angyali táncát együtt a másikkal...árnyékaik szintén táncoltak...eszméletlen látvány volt..Mintha ők maguk jártak volna a víz felületén..
Két nap elteltével Annabellt meghívták,hogy szintén a vándor színház tagja legyen hisz hatalmas tehetsége van én rossz lenne ha ilyen tehetség veszne el...Kisebb gondolkodás után ő beleegyezett. Utoljára is meglátogatva testvére sírját elbúcsúzott tőle mondván,hogy legközelebb talán csak öreg nőként fog visszatérni hozzá...de mindenképp teljesíteni fogja mindkettejük álmát....a színpadra fog állni....és mindenki megfogja hallani az ő hangját...és testévre még be nem mutatott angyali táncát amelyet az árnyékával fog majd eltáncolni a hatalmas színpadon...
*****************************************************************

Egy lélek elragadó színdarabot adhatunk majd elő.Pihenés közben is azon agyaltam,hogy milyen jó lenne megkapni az árnyék szerepét...hisz akkor ragyoghatnék a színpadon.De ahhoz még meg kell védenem a helyemet a félévi fellépő vizsga során. 
Egy hatalmasat nyújtózkodva néztem körbe. Irie a lányokkal beszélgetett úgy öt méterre tőlem. A volt csapattársaim pedig az udvar közepénél lógatták nyelvüket a nagy meleg miatt. Amikor Yuki észrevette,hogy pont őket bámulom elmosolyodott és a kezével integetett felém mire én csak elfordítottam a fejemet és többé rájuk sem néztem. Még két perc elteltével felpattantam helyemről és a hátsó udvar felé vettem az irányt és a szökőkúthoz mentem. Mivel a víz közelében mindig hűvösebb van. 
Odaérve egyből lecsapódtam a szélére és merítve a kezembe vizet és megmostam az arcomat. Nagyon jól esett amikor a hideg víz megérintette a bőrömet. Egy nagyot sóhajtva álltam fel és nyújtózkodtam egyet amikor valaki megölelt hátulról. 

Elis:
- Mi a szent makréla?!
???:
- Nyugi Elis csak én vagyok.
Elis:
- Menj a fenébe Nil...megijesztettél...
Nil:
- Ne haragudj...de nem hagyhattam ki az alkalmat..
Elis:
- Igazán örülök,hogy jó kedvedben látlak...
Nil:
- Veled ellentétben...ki vele..mi bajod?
Elis:
- Te aztán tudsz udvariasan kérdezni valamit.
Nil:
- Te is jól tudod,hogy igyekszem a "legjobb" oldalamat kimutatni.. na de ki vele..mi bántja a pici lelkedet?
Elis:
- Talán elég furán fog hangzani de....eléggé megviselt a csapat szétesés...és még mindig nem találtam megfelelő helyet ahol nem lennék felesleges csapattag...
Nil:
- Hát akkor ez bánt....

Nil még erősebben ölelt át szorítván magához...

Nil:
- Ezek szerint csak egy csapatra lenne szükséged...hmm....ez megoldható...mit szolnál ha Én, Den és Te alkotnánk meg egy csapatot?
Elis:
- De hisz...nektek már megvan alkotva a csapat...
Nl:
- Tudnád te,hogy mi folyik ott reggeltől estig...felakasztanál mindenkit...
Elis:
- Nem is tudom mit mondjak erre......
Nil:
- Ezen nincs mit gondolkodni...már el van döntve minden...na gyere..

Nil megfogta a kezemet és kiráncigált Den elé. Vele is váltva pár szót eldőlt,hogy végül mi hárman fogjuk alkotni az új triót. Már csak meg kellett várnunk amíg a képző tábornak vége lesz és be tudjuk hirdetni a változásokat. 
Amikor erről Irie és a lányok szereztek tudomást majdnem lerágták a fejem mondván,hogy hozzájuk csatlakozni bezzeg nem akartam. Irie három napig szóba sem akart állni velem...de végül kibékültünk. 
Lassan letelt a három hét és a képző tábor utolsó napja is meg érkezett. Mindenki már a ruhát pakolászta és a buszba vitte őket. Nem tervek szerint indultunk vissza az iskola területére. Egy egész nappal hamarabb érkeztünk meg. A szobabeosztások is természetesen változtak. De most kivételesen is megkegyelmeztek engem és lányokhoz kerültem egy szobába. Eszembe jutott,hogy pár holmit még is csak a régi szobámban hagytam ezért elmentem,hogy azokat is elvihessem onnan. Bekopogva engedélyre vártam,hogy bemehessek. Yuki nyitott nekem ajtót. Én elmondtam,hogy az itt maradt dolgaimért jöttem és,hogy nem leszek benn túl sokáig. A szobában valami vörös hajú srác ült. Pontosabban az én volt ágyamon üldögélt. Én figyelmen kívül hagyva mindenkit csak kinyitottam a polcot és kivettem onnan a maradék holmit,ruhadarabot és már mentem is kifelé. Yuki köszönt nekem még mielőtt én kimentem volna. Én csak megálltam az ajtóban és a vállam felett pillantva hátra mosolyodtam el egy kicsit aztán végleg elhagytam a szobát és a sajátomba mentem. Az ajtóban Nicolassan futottam össze de őt teljesen figyelmen kívül hagytam. 
Bemenve az új szobámba szétpakoltam a ruháimat a szabad polcokra amelyeket a lányok felszabadítottak nekem. A nap maradandó részét már a szobában töltöttük. 

**** ******* **** 2 hónappal később **** ****** *****

Az utolsó simítások is végre lettek hajtva. A csapatom egyenruhája tökéletesen állt rajtam és a fiúkon. Szinte másodpercek maradtak a fellépésig....
Kiléptünk a színpadra...minden elcsendesült....a teremben éj sötétség volt....de nem sokáig...

HÁROM..............KETTŐ...............EGY.................
 A reflektorfények begyúltak...

Elis:
/Kezdődjék a műsor!/ 

Elis:
- Remélem nem vagytok még túl fáradtak..
Den:
- De ha még is...
Nil:
- Mindjárt elriasztjuk tőletek az álmot! 
Elis,Nil, Den:
- MI VAGYUNK AZ ÚJ TRIVE! 
Nil:
- HAD SZÓLJON A ZENE!

Folytatás következik.....

7 Rész. Elárulva.

A következő napunk nagyon korán kezdődött. A tanárok hajnali 5 órakor ébresztettek minket. Amikor én és Irie az udvarra értünk láttuk,ahogyan mindenki szinte alszik. Valaki a földön feküdt,valaki ült,valaki pedig állt a lábán de az is fél kómás állapotban. Én sem voltam jobban. Nem nagyon tudtam az éjjel aludni a szomszéd szobából eredő nagy zaj miatt. Ásitgatva álltam az udvar közepén Irie hátára támaszkodva ne,hogy fáradságom miatt leessek. Szerintem szegény barátnőm is irtó fáradt volt hisz ő sem aludt én pedig csak ráadtam még egy kanállal,hogy rá dőltem. De nem tehettem mást. Nem akartam a hideg földre ülni. Fél szemmel folyton köbe körbe néztem. Nem láttam sem Nicket sem Yukit. Őszintén szólva....amióta ők megtudták,hogy csapatokat lehet váltani...egyszer sem volt alkalmam beszélni legalább valamelyikükkel. Néha már olyan érzésem támadt mintha direkt is kerültek volna egem. Már tényleg kezdtem a legrosszabbakra gondolni. Mély gondolkodásomból Irie rántott ki. 

Irie:

- Jaajj Elis! Túl nehéz vagy!

Elis:

- Hoppá...bocsánaaat..

Irie:

- Amikor bambulsz....azt egyből észre lehet venni...mi baj van már megint?

Elis:

- Semmi gond...miből vetted?

Irie:

- A szemedben látszik az,hogy nagyon agyalsz valamin...ki vele...

Elis:

- Semmi komoly dolog...csak....már egészen tegnap óta nem találkoztam sem Nickel sem Yukival...de...a legrosszabb az,hogy még amikor a suliban voltunk...már akkor is kerülni próbáltak engem....kezdek attól tartani,hogy a csapatunk nem sokáig fog megmaradni...

Irie:

- Sejtettem,hogy ez a nagy gondod...de ha még is lemondanának rólad,bármelyik pillanatban nyugisan átcsapódhatsz hozzánk. A csajok is csak örülni fognak neked és ezt te is jól tudod. 

Elis:

- Hát igen...Nem is tudom,mit tettem volna ha te nem lettél volna mellettem Irie!

Hirtelen megfordultam és Irie nyakába ugrottam. Mi mind a ketten hangos nevetésben törtünk ki felkeltve mások figyelmét is. Csak,hogy engem annyira de annyira nem érdekeltek a többiek,hogy elhinni is nehéz...hisz amikor legelőször érkeztem meg a suliba olyan félénk voltam mint egy nyuszi és meg sem mertem szólalni...most viszont...teljesen a régi énem ellentéte lettem. Igazat mondanak...idővel változnak az emberek.  

Nevetgélésünket a tanár zavarta meg. Meg igazítva szemüvegét a tanár úr megkért minket,hogy hagyjuk abba a nevetést és figyeljünk rá. Én és Irie alig bírtuk ki,hogy ne nevessünk fel újra. 

Mr Imagawa:

- Jó reggelt diákok! Hogy érzitek magatokat ezen a csodálatos reggelen?

Diák:

- Ha több időt szánnának az alvásra sokkal jobban éreztük volna magunkat. 

Diák:

- Még mindig le vannak merülve az elemeink....irtóan fáradtak vagyunk de ezzel ne törődjön tanár úr! Inkább meséljen...maga hogy van? 

Mr Imagawa:

- Én is jól vagyok köszönöm. 

A tanár egy enyhe mosollyal az arcán vakarta meg tarkóját aztán újra a diákok irányába fordította fejét. 

Mr Imagawa:

- Nos...erről tegnap este döntött a tanári kar...egy erdei kirándulásban lesz részetek. És még mielőtt kérdésekkel dobálnátok be engem még elmondanám azt,hogy a kirándulás idején szintén csoportokra lesztek osztva. Minden csapatban 5 ember lesz. Véletlenszerűen lesztek szét osztva. De hogy még érdekesebb legyen a csapattárs választás régi kalaphúzás módot fogjuk használni. 

Egy újabb tanár jelent meg egy kalappal a kezében és Mr Imagawa kezébe adva azt félre lépett egy lappal és tollal a kezében. 

Mr Imagawa:

- Nos...ki szeretne az első lenni? 

A tanár úr körbe nézett és Iriére mutatott. Ő lassan kilépett a tanár úrhoz és kihúzott négy cetlit aztán szétnyitva azokat egyesével kezdte el fel olvasni a neveket. 

Irie:

- Rebeca Klein, Nil Smith, Samantha Morgan, és Elis King. 

Megkönnyebbülve sóhajtottam fel amikor megtudtam kivel leszek egy csapatban. Mellettem lesz Irie. Ez az eddigi legjobb hír. 

Következőnek Tsubasa nyújtotta a kezét és ment neveket húzni a kalapból.

Tsubasa:

- Wataru Tomohisa, Dajana Lewis, Hikaru Onodera, és Elena Vhite. 

Következőnek Yuki ment húzni. Ekkor láttam meg őt a két napon át először. 

Yuki: 

- Den Smith, Minari Inugawa, Aizawa Yuma, és Kaoru Aiba.

Következő egy számomra még nem nagyon ismert fiú indult a tanár felé és amint a kellő helyre érkezett szintén 4 nevet húzott.

Fiú:

- Hikari Onodera, Nicolas Bellz, Jake ( ejtsd: Dzsék) Horan, Petra Ross.

Ezek után még jó pár ember maradt, Azok is gyorsan el lettek osztva és a csapatok teljesen készen álltak. A tanárok szét osztották az utolsó útba igazításokat. A diák önkormányzat elnöke és annak tagjai nem vettek részt az erdő kirándulásban hanem a helyett ők a szervezéssel foglalkoztak. A kirándulás indulásának időpontja a holnapi napra esett reggel 6- ra. Addig is egy tánc órán kellett részt vennünk aztán szabad programunk volt. Én épp a szobámba akartam bemenni amikor egy ismerős hang szólított meg. Egyből hátra fordultam.

Nick:

- Beszélhetnénk? 

Elis:

- P....persze...

Yuki is ott volt. De ő nem mondott egy szót sem. A szívem mélyén már jól tudtam,hogy miről lesz szó. 

Az udvaron telepedtünk le egy kisebb fa árnyéka alatt. Én lehajtott fejjel ültem a két fiúval szembe. Yuki a fának támasztotta hátát. Nick pedig utolsóként foglalt helyet közöttünk aztán elkezdte beszédét.

Nick:

- Egy fontos dologról szeretnénk most beszélni veled.

Elis:

- ......................

Nick:

- Tudom...nagyon sokat dolgoztunk a vizsgafellépésre.....

Elis:

- Tudtam,hogy ez lesz....- Motyogtam alig hallhatóan még mindig a földet bámulva. 

Nick:

- Mondtál valamit?

Elis:

- ............... - A  kérdésére én csak némán fejet ráztam.

Nick:

- Nos...az a helyzet,hogy...

Yuki:

- Ne húzd már....csak mond ki és kész...

Nick:

- .............

Elis:

- Szóval még is úgy döntöttetek,hogy csapatot cseréltek nem igaz? - Emeltem meg fejemet egy mosollyal az arcomon. 

Nick:

- Igen.....

Elis:

- Úgy tudtam....

Nick:

- El....

Elis:

- Semmi gond. Hiszt az elejétől fogva ostobaság volt gondolni,hogy minden jól fog elsülni. 

Yuki:

- Ne beszélj butaságokat. 

Elis:

- Nos...ez esetben sok sikert kívánok nektek a továbbiakban...

Felállva helyemről elindultam vissza az épületbe. A fúk mondtak valamit nekem de én egyszerűen figyelmen kívül hagytam szavaikat. Már nem érdekelt amit mondani akartak. A szobám ajtajával szemben dermedtem meg. Megpróbálva elrejteni csalódottságomat és áll mosolyt mutatva ki léptem me a szobámba. Szerencsére Irie nem volt Odabent. Volt még egy kis időm összeszedni magamat. A fürdőbe vettem az irányt. Arcot mosva töröltem le a könnyeimet a vízzel együtt aztán visszamentem a szobába és az ágyra ültem. Előkotorva a noteszemet csak annyit írtam " ELÁRULVA"  s bezárva azt elrejtettem a táskám legmélyén. Hiába még nem ment le a nap én már az ágyamban feküdtem s aludtam. 

************** Következő reggel ************

Reggel 5 órakor ébredtem,hogy még időben eltudjak készülni. Pontosabban mondva Irie pakolászott anyira hangosan,hogy képtelen voltam én is felkelni. Én egy fekete sportruhát vettem fel. Irie is az én példámat követve szintén egy sport ruhát vett fel. ( az elején egy farmert akart felvenni) Amint ő is felöltözött és megkértem barátnőmet,hogy segítsen összefogni a hajamat. Megesküdtem,hogy amint visszatérünk a városba elmegyek egy fodrászati szalonba és levágatom a hosszú hajamat. Irie befonta a hajamat úgy,hogy sokkal rövidebbnek tűnt mint amilyen valójában volt aztán én is befontam az ő haját és mi teljesen készen álltunk aztán kimentünk az udvarra ahol a többiek is már kezdtek gyülekezni. Irie még nem tudott arról,hogy a csapatom szétoszlott. De jobb lesz ha egy darabig még nem is fog tudni róla. Megkeresve mindenkit a csapatunkból készen voltunk az indulásra....legalább is...majdnem....Samantha egy hatalmas hátizsákkal jött ki az épületből. Irie ellen győzött a kiváncsiság és ő megkérdezte mi volt abban a rejtélyes hátizsákban amit ő alig bírt cipelni. 

Irie:

- Hé Sam mégis mit cipelsz te abban a hátizsákban? téglát? mert ha igen akkor elkel,hogy keserítselek...nem fogunk házat építeni a kirándulás során.

Samantha:

- Ch....még hogy tégla....nagyon is hasznos dolgokat viszek magammal. 

Irie:

- Hasznos dolgokat? Még is mit? tégla mellé még cementet is?

Samantha:

- Megint nem talált. 

A lány kinyitotta a hátizsákját. Tele volt krémekkel,körömlakkal, mindenféle púderekkel és még mellette a laptop együtt a telefonjával. 

Irie:

- És még is hol akarod ezeket majd felhasználni? Az erdőben nincs térerő,hogy csevegni tudj és nincs áram,hogy feltöltsd majd a laptopodat ha lemerül. Maximum kilométer hosszú hosszabitókat fogsz hozzácsatlakoztatni....

Samantha:

- Nem tudsz te semmit...

Elis:

- Remélem nem Nil fogja cipelni ezeket helyetted...

Nil:

- Nem s készültem egy tini cuccait cipelni....- Állt meg mögöttem Nil a vállamra támaszkodva. 

Samantha:

- Ch.....

Nil:

- Ajánlom,hogy kipakolj minden fölösleges cuccot mert nehéz lesz így kószálnod...- Mosolyodott el gúnyosan Nil miközben tekintetét egy pillanatra rám szegezte. 

Samantha morcosan rohant vissza az épületbe és úgy 10 perc elteltével újra csatlakozott hozzánk. Mivel látta,hogy sem Nil sem bárki más nem fogja helyette cipelni a hátizsákját inkább elfogadta a jó tanácsot és kidobált mindent ami felesleges. 

Amint az utolsó diák is megérkezett a tanárok szétosztották a térképeket és a csapatok elindultak.

 Az első állomás egy víz esés melletti híd volt. De ahhoz,hogy eljuthassunk oda ez elég hosszú lépcsőn kellett felmennünk. Elcsodálkoztunk,hogy egy erdőben miért van lépcső de nem nagyon foglalkoztunk vele abban a pillanatban. Biztosan csak a turisták kényelmesebb mozgása miatt építették egykor. 

 Az elején,ahogy kiderült teljesen ellenkező irányban haladtunk mivel Samantha ( aki azt állította,hogy kiválóan tud térképet olvasni) fejjel lefelé tartotta a térképet. Miatta nagyon sok időt vesztettünk el. De végül sikerült megérkeznünk az első állomáshoz. Ott vizet és egy keresztrejtvényt találtunk amelyet meg kellett oldanunk ahhoz,hogy tudjuk hová is kell tovább mennünk. Mivel a földrajz pont Irie erőssége volt könnyen elboldogultunk vele és már indultunk is tovább utunkra. Következő megállónk egy szikla kellett,hogy legyen...de a mi drága kis Samantha hercegnőnk ELVESZTETTE A TÉRKÉPET! És nekünk halvány fogalmunk sem volt arról,hogy merre menjünk tovább. Irie bevágta,hogy kóboroljunk valamerre és hátha meglesz. Samantha is elég hülye volt és ő komolyan vette Irie viccét és már indult is volna elfelé ha Rebeca időben nem vágja őt fejbe. 

Később Rebeca felajánlotta,hogy jobb lesz ha visszamegyünk a hidra ahol az első megállónk volt. El is indultunk. De út közben Egy méh rajjal találtuk szembe magunkat és Samantha elfutott az erdő mélyébe félelmében. Mi pedig annyira idióták voltunk,hogy utána mentünk azért,hogy megkeressük. Csapatokra oszlottunk. Rebeca Irie társaságában indult el Samantha keresésére míg én Nilt boldogítottam jelenlétemmel. Egy jó időn át mi figyelmesen néztünk körbe keresgélve a kóbor hercegnőt de sehol sem találtuk. 

Kezdett sötétedni. Engem pedig elragadott a félelem. Sohasem szerettem az erdőket...főleg az éjszakai erdőket nem.Túlságosan is...rémisztőek voltak számomra. Nil észrevette,hogy félelmemben remegek és megfogta a kezem húzva maga után. Ő magabiztos léptekkel haladt előre én pedig a lábam elé néztem,hogy ne essek fel. De közben még mindig a lányokat kerestem a tekintetemmel amikor nem a járásra koncentráltam.

Még egy kis idő elteltével már teljesen besötétedett. 

De hirtelen hangokat kezdtünk el hallani és arra indultunk. Még félelmetesebbnek és hatalmasabbnak tűnt számomra az erdő mint eddig volt. Előttünk egy kisebb kanyar volt. Onnan pedig fény források eredtek. Futni kezdtünk. Pár méter futás után megláttunk egy alakot zseblámpával a kezében.

Még gyorsabban kezdtünk el futni. Nil még mindig szorongatta a kezemet. Ez megnyugtató érzést biztosított nekem. Pont mint régen....
Amikor megérkeztünk az emberhez a zseblámpával a sötétben felismertük a torna tanárunkat. Megkönnyebbülve felsóhajtottunk és vele tartottunk a többekhez. Elmagyaráztuk miért mentük az erdő mélyébe és nem a térkép szerinti utasításokat végeztük el. Egy kisebb szidás után sátrat vertünk és mindenki lefeküdt aludni.
Következő reggel a tanárok elmondták,hogy az erdőben van egy kisebb szentély féle hely és a következő úti célunk ő lesz. 
Jó pár ismerős helyen ballagtunk el miközben az úti célunk felé haladtunk. Jó három órán át jártuk az erdő különböző ösvényeit és megtaláltuk...az erdőben elrejtett szentélyt...

Meseszép hely volt. Mindenki el volt varázsolva. Még én is. Csak a bejáratnál lehetett képeket készíteni mivel a hely szent volt. Ezért mindenki elégedett volt azzal is,hogy legalább valamilyen képet készíthet emlékre. 
Úgy két órát tölthettünk a rejtett szentély területén aztán végül visszafordultunk és már estére újra a képző táborunk területén voltunk. És mivel este volt mindenki egyből a szobáiba ment. Pontosabban...én az új szobámban aludtam át egy éjszakát.....

Folytatás következik.... 

6 Rész. Képző tábor.

Következő reggel abba ébredtem,hogy elkéstem az első óráról. Egy kisebb pánikba esve próbáltam nyugtatni magamat miközben öltöztem és a nekem kellő terembe mentem. Amikor megérkeztem az ajtó előtt torpantam meg. Azon agyaltam,hogy menjek e be vagy inkább hagyjam ki az első órát. Végül mégsem volt bátorságom lelépni ezért nyelve egy nagyot bekopogtam aztán beléptem az ajtón. A tanár egy kissé aggodalmas de egyben megnyugtató tekintettel nézett rám. 

Tanár:
- Már jobban van kisasszony?
Elis:
- T....tessék?
Mr Imagawa ( tanár) :
- A szoba társai azt mondták,hogy rosszul érezte magát ezért késni fog vagy talán meg sem fog jelenni...
Elis:
- Jaj....hogy erről beszél...i...igen...már jobban vagyok....köszönöm az aggodalmat...
Mr Imagawa:
- Nos...ha jobban van akkor fáradjon be és üljön le. Folytatni szeretném az órát.
Elis:
- Rendben..

Gyorsan helyet foglalva először Nickre és Yukira pillantottam akik úgy vigyorogtak mint az Alice csodaországból a bolond kalapos aztán felsóhajtva egyet előkotortam a füzetet és tollat aztán elkezdtem lekaparni mindent ami a táblán volt. Mivel az óra vége felé ugrottam be alig 15 percet töltöttem az órán. Amint megszólalt a csengő a tanár feladta a házi feladatot és elhagyta a termet én pedig egyből a padra helyeztem fejemet és összecsuktam szemeimet. Bármelyik pillanatban is képes lettem volna el aludni HA....Yuki nem jönne a közelembe( pontosabban nem ufrott volna fel a padom szélére) és nem kezdene el nevetni teli torokból mondván,hogy túlságosan is vicces arcot vágtam amikor befutottam a terembe. Irie pedig elmesélt azt,hogy Nicolas mennyire élethűen mesélte el azt,hogy én rosszul éreztem magam és ezért fogok késni a mai óráról. Mi mindannyian csak nevettünk egyet miközben én lelöktem Yukit a padról és szegény szépen a földön landolt beütve a fejét. Én eljátszottam mintha sajnáltam volna és elkezdtem simogatni a fejét mint egy anyuka a 2 éves gyermekének. Szegény Yuki elpirult és felkapva magát a földről kirohant. A lányok elkezdtek nevetni a háttérben én pedig eléjük fordítva fejemet a szám elé helyeztem mutatóujjam csendre intve amire ők elnémultak.....3 másodpercre. Nevetve pakoltunk és készültünk a következő órára. Ami kémia volt. Úgy "szerettem" ezt a tantárgyat mint semmi mást a világon. De még a tanárnőnk is olyan "kedves és életvidám" volt hogy csak na. Ha egy percet is késel az órájáról egyből kapsz egy hónapos büntetést is...És ez még a legjobb. 
Beérve a kémia teremve helyet fogaltunk. Még mielőtt becsengettek volna összefogtam a hajamat,hogy ne legyen megint baj abból,hogy szé van engedve. Igazán örültem,hogy csak egyszer volt vele órám egy héten. Mindenki beszélgetett. Valaki a kémia házit kéregette valaki pedig a saját kis butaságairól és titkairól beszélt de amint becsengettek NÉMA CSEND lepte el az egész termet. Fél perccel az után a terembe belépett Miss Kaneko a szokásos " kuss vagy kinyírlak" arckifejezésével egyből ráhozva mindenkire a szívrohamot. Az asztalához lépve felszólított egy lányt az osztályból,hogy ossza szét a lapokat. Kiderült,hogy dolgozatot írunk. Nagyszerű. Kíváncsi lettem,hogy hányan készültek fel rá. Amint megkaptuk a lapokat hallani kezdtem a tollak hangját. Valaki kapart ezerrel valaki pedig a tollat kattogtatta reménykedve abban,hogy a tudás forrása fog kiömleni belőle.  Én az elején azok közzé tartoztam akik kapartak ezerrel de már az óra közepe elé a tudás elhagyta a fejemet és én is a toll kattogtatók új tagja lettem. Miss Kaneko karba tett kézzel állt a terem közepében és dobogott a cipőjével mindenkire még jobban ráhozva a frászt. Hirtelen valaki bekopogott az ajtón. Mindenki megemelte a fejét. Mr Imagawa volt az. Egy pillanatra kihívta Miss Kanekot a teremből. Két perc elteltével újra együtt tértek vissza. A tanárnő beszedte a dolgozatlapokat aztán sietve távozott. Már csak a tanár úr maradt bent velünk. 

Mr Imagawa:
- Ne haragudjatok azért,hogy csak így elveszem a kémia órátokat de fontos bejelenteni valóm van. 2 nap múlva az iskola diákjai egy Képző táborba fognak utazni. Ott 2 hétig fognak tartózkodni. És esélyük lesz arra is,hogy csapattársakat cseréljenek. Döntsenek okosan kérem mivel ha csapattársakat cserélnek a fellépési programjuk, szoba beosztásaik szintén változni fognak. És persze lehet még olyan eset is,hogy a baráti viszonyaik is romlani fognak. Épp ezért is még egyszer elismétlem önmagamat: DÖNTSENEK OKOSAN MERT ETTŐL FOG FÜGGENI A TOVÁBBI ITTLÉTÜK. Nos...nagyjából elmondtam mindent. Magatokkal csak a számotokra legfontosabb dolgokat vigyétek ha kérhetjük. Köszönöm a figyelmüket. Mostmár készülhetnek a következő órájukra. 

Ezzel a tanár úr befejezte mondanivalóját és elhagyta a tantermet. Én mélyen elgondolkodtam. Azon agyaltam,hogy mi lesz a " TRIVE" - al. Maradnak-e a fiúk vagy csapatot váltanak? Hogy döntöttek volna ha már az elejétől fogva ők választhatnának csapatot? Nem igazán vártam a bizonyos nap megérkezését. Mély gondolkodásomból Irie rántott ki. 

Irie:
- Jajj Elis drágám...ne gondolkozz ezen. A srácok tuti nem fognak eldobni.
Elis:
- Honnan tudod,miről gondolkodtam?
Irie:
- Amíg gondolkodtál mindvégig Yukit és Nicket bámultad. Könnyű volt megállapítani min agyalsz. 
Elis:
- Hát....egy kicsit tényleg ezen aggódom. Félek,hogy minden tervünk kudarcba fog fulladni...
Irie:
- Sajnos nem tudjuk megjósolni a jövőt de szerintem semmiképp sem fognak lemondani rólad. 
Elis.
- Majd meglátjuk....most pedig gyere...még mindig vannak óráink. 

Én felállva a helyemről összepakoltam és kimentem a következő nekem szükséges terem felé indulva. Történelem órának kellett lennie. Én voltam szinte a legelső aki megérkezett. Rajtam kívül a teremben csak Rebeca ült. Ő mindig is túl csendes volt de a jegyei még is kitűnőek voltak. Sokszor próbálkoztam beszélni vele de nem sikerült. Ő mindig ott hagyott mondván : " Ne másszak bele az ő magán életébe " Most kivételesen is békén hagytam őt és nem próbálkoztam szóba állni vele. Szinte pár perc elteltével már a többiek is megérkeztek. A csengő sem habozott és megszólalt. A tanárt vártuk de ő nem érkezett meg. Már jó 20 perc késésben volt. Ilyet még nem látott a világ. De...amint csak Den megszólalt a terem hátsó részében Mr Davis betoppant a terembe és szétosztotta a múltkor velünk megíratott dolgozatot,hogy megnézhessük a jegyeinket. A szemeim kikerekedtek amikor én megláttam a dolgozatomat. Hibátlan volt. De a legérdekesebb az volt,hogy én a kérdéseim felére sem tudtam válaszolni.  Nem,hogy még helyesen. Az egész órán csak azon agyaltam,hogy hogyan sikerülhetett ez az egész és arra lyukadtam ki,hogy valaki az én nevemet írta a saját dolgozatára és beadta. De ki? azt még nem derítettem ki. Egy részt hálás voltam annak aki megtette hisz meg mentette a jó tanuló címemet de másrészt valaki a saját jegyét rontotta le. Észre sem vettem,hogy az órának már vége is volt. Túl mélyen gondolkodtam. Szokásosan összedobva mindent a táskába elindultam kifelé a teremből. Amikor az ajtóban voltam valaki nekem jött és feldobott. Én a földre estem és még a fejemet is beütöttem. A lábam pedig irtóan elkezdett fájni. Könnyek álltak a szemeimben de próbálkoztam visszafogni a sírást és felállni. Amikor megemeltem a fejem,hogy leordibáljam annak a fejét aki fellökött egy ismerős arcot pillantottam meg magam előtt. 

Elis:
- Hikaru! Te két lábon járó szerencsétlenség! 
Hikaru:
- Jajj Elis! Te ugortál elém!
Elis:
- Mit fecsegsz? Te jöttél nekem.....
Hikaru:
- Na jól jól van, jól van...mos kivételesen is magamra veszem a bűnödet. 
Elis:
- Marha....Igazán segíthetnél nekem felállni! 
Hikaru:
- Még mindig a lábad miatt nem tudsz egyedül járni?
Elis:
- KUSS! Ha bárki is megtudja,hogy baj van a lábammal...
Hikaru:
- Szóval nem mondtad el senkinek...
Elis:
- Nem...és abban reménykedem,hogy te is tartod a szádat. 
Hikaru:
- Ne félj...nem akarok az oka lenni annak ha kicsapnak.
Elis:
- Nagyon vicces vagy ma....

Forgattam meg a szemeimet aztán megfogva Hikaru kezét kezét felálltam aztán beszélgetve vele még vagy öt percet elkóboroltam a szobámba. Nem volt több óra ezért azt csinálhattam amit akartam. Nem volt kedvem bárhová is elkószálni ezért a maradék időt a szobámban töltöttem. Egészen estig tanultam és írogattam a noteszembe. Aztán pedig lassan átöltözve lefeküdtem aludni. 
Következő reggel igazán korán keltem. Az órákat lemondták,hogy a diákok tudjanak pakolászni a holnapi nagy utazáshoz a képző táborba. Én délben kezdtem el csak pakolni. Pár ruhadarabot pakoltam be,a jegyzet füzetemet és tollaimat, a fogkrémet és fogkefét,egy két váltó cipőt,fésűt és kész. Nem bonyolítottam semmit. 

******************
***Következő nap*** 
******************

Az iskola előtti busz megállóban már reggel óra egy hatalmas busz állt. 

Mindenki lassan bepakolva bőröndjét felszállt és helyet foglalt.

 Irie egyből mellém csapódott le. Yuma és Minari mögöttünk, Tsubasa és Hikari pedig előttünk levő helyeken telepedtek le. Yuki és Nick a busz hátsó részében ültek. Igazán jól lehetett hallani a hangos és csengő hangjukat a busz végéből. Az Orvosnő is velünk jött de Aemit most sajnos nem hozta magával. 
Amint mindenki helyet foglat a busz elindult. Először a város utcáit szeltük.

 Aztán hagytuk el. Aztán egy fél órával egy hídhoz közeledtünk. 

A híd alatt egy kisfiú épp a kutyusát sétáltatta. Aemi biztosan nagyon örült volna ha láthatná ezt a kilátást. 
Amikor azt is elkerültük már nem volt körülöttünk más csak erdő. 
Még jó 5 óra múlva pedig már látni lehetett a házat,ahol lakni fogunk 2 héten keresztül. 

Az épület nem igazán nézett ki valami képző táborhoz való helynek. Legalább is első látásra.Az egyetlen amin elcsodálkoztam ez a hatalmas fal ami körülvette az épület egész területét.Amint a busz megállt mindenki kuszált és a busz előtt sorakozott fel.  A tanárok elmondták,hogy itt nem kötelező a csapattársakkal egy szobában lenni ezért én és Irie megbeszéltük,hogy mi ketten egy szobát foglalunk. Egy szobában pont két ember lakhatott. 
Mindenki elindult az épületbe,hogy szobát foglalhasson. Először a nagy folyosón landoltunk.

Aztán végül bementünk a szobánkba,hogy körülnézhessünk. De ahhoz még egy hatalmas folyosón keresztül kellett átmennünk. 

S végül megérkeztünk a szobánkhoz. Benyitva nem hittünk a szemeinknek. A szoba hatalmas volt. És a színei is eszméletlenek voltak.

Egy lépcső is volt a szobában. Mi kíváncsiak lettünk,hogy mi lehet az ajtó előtt ezért benéztünk. Egy külön fürdő szoba fogadott bennünket. Igazán boldogok lettünk.

Nem messze a szobáktól volt elhelyezve egy kisebb ebédlő ami a konyhával volt összekapcsolva. 

Összegezve: elég jó kis helyre kerültünk. Holnaptól kezdődik a neheze. Vszont ma csak lazulás és kész. 


Folytatás következik....

5 Rész. Problémák a csapatban.

Már több mint 2 hónap telt el azóta,hogy a "Briliant Shining School" nevezetű iskola tanulója lettem.És,hogy megmondjam...tényleg elég sokat fejlődtem. A hangom éneklés közben már egyáltalán nem remegett az iskola diákjai előtti való fellépéseknek hála. A gitáromon való játszás szintje is javult. A csapat fellépésre való próbák még mindig nem kezdődtek el. Vagyis már próbálkoztunk vele de Yuki és Nick folyton összevesztek valamin. Csak tudnám min....az elején azt hittem csak annyi volt a baj,hogy egyikőjük sem akart a szintetizátoron játszani...de később kő-papír-olló játékkal eldőlt,hogy Nick fog játszani rajta. Hiába volt eldöntve nagyon is gyerekes módra....de legalább valahogy megvolt végre oldva. Amikor már épp azt kezdtem hinni,hogy hála Istennek nyugodt nappal állunk szemben újra előröl kezdődött minden......már nem tudtam mit tehetnék. A mai nap sem lett kivétel. Jelen pillanatban is a próbateremben ülök török ülésben a kezeimmel tartva meg fejemet és egy már „megszokott” veszekedést hallgatok. Egyszer ásítok egyszer pedig a karórámat nézem. Már jó fél órája veszekednek. És igy minden egyes nap. Már kezdtem unni. Felállva a földről lassú léptekkel elhagytam a termet. Amikor már pár méterre jártam az ajtótól egy kiáltást hallottam meg magam felé a hátam mögül:

Yuki:

- Héka El! Te meg hová mész?

Elis:

- Elfáradtam...Majd ha befejeztétek a felesleges veszekedést szóljatok. Kinn leszek az udvaron!

Ezzel intve egyet a kezemmel csendben elmentem onnan. Dúdolgatva ballagtam a hosszú folyosón.Jelenleg már nem voltak órák ezért szabad programmal foglalkozhattunk. Minden csapat persze a fellépésén törte a fejét....én pedig szépen pont a csapatom többi tagjától menekültem,hogy egy kis csendet kaphassak. Sétám közben a dúdolásomat a madarak csiripelése és a szél susogása kísérte. Nyugodt volt a terület. Egy felesleges hang...vagy zaj nem volt. Nem beszélgetett senki. Én voltam az egyetlen aki ezt a csendet csodálhatta. Egy mély levegőt vettem és nekidőltem a nyílt folyosó párkányának megtámasztva a kezemmel a fejemet. Elzártam magamtól a külvilágot. Csak hallgattam a madarak énekét. Eszembe jutott Amerika....a gyerekek...a nevelő anyánk...azok az emberek amelyek örökbe akartak fogadni a szüleim halála után.....a rokonaim amelyek egyszer sem látogattak meg engem a baleset után és még szóba sem álltak velem...hanem még el is vettek tőlem mindent ami a 

szüleimtől maradt....minden. Annyira elmerültem a saját gondolataimban,hogy észre sem vettem,hogy mellettem állt valaki egészen addig amíg meg nem éreztem,hogy ráz valami. Gyorsan pillantva párat visszatértem a valóságba és a személyre pillantottam. Nil nézett engem....szokás szerint

teljesen semleges arccal. Én továbbra is pislogtam aztán megdörzsöltem a szemeimet. De amint csak megérintettem őket észrevettem,hogy a szemeimben könnyek álltak. Elcsodálkoztam. 

Talán épp ezért is rázott meg engem Nil. Én újra felé

fordítottam a fejemet. Másodpercek alatt az ő keze már az arcomon volt. Nil a könnyeimet törölte le.

Nil:

- Hogy te mindig bőgsz....

Elis:

- Tessék?

Nil:

- Butus....

Nil közelebb húzott magához és átölelt. Nem túl erősen szorongatott ezért bármelyik pillanatban nyugodtan kiszabadulhattam volna. De én nem tettem meg ezt. Csak a mellkasába fúrtam az arcomat. Ő sem ellenkezett. Hirtelen olyan érzésem támadt....mintha én már át éltem volna ezt egyszer. Kiskoromban...Hirtelen megemelve a fejemet Nil szemeibe néztem....és megláttam a mosolyát.....annyira ismerős volt....de valahogyan nem tudtam vissza emlékezni,hogy mikor és milyen körülmények között láthattam...

Elis:

- Miért van olyan érzésem,hogy ismerlek?

Nil:

- ilyenkor azt szokták mondani,hogy hülye kérdés nulla pont. Ha el felfelejtetted eszedbe juttatom... 4 hónappal ezelőtt ismerkedtünk meg...

Elis:

- Nem úgy értettem...

Nil:

- Akkor?

Elis:

- Nagyon ismerős lettél számomra...Olyan érzésem támadt...mintha sokkal régebb óta ismertelek 

volna...

Nil:

- Szerintem csak összekeversz valakivel...

Hirtelen Nil hátrébb lépett ezzel teljesen eltávolodva tőlem aztán hátat fordítva nekem elindult.

Nil:

- Ne bőgj többet!

Intve egyet nekem a kezével zsebre vágta azt és elment. Én újra egyedül maradtam a folyosón. Még több kérdéssel a fejemben. Így indultam vissza a próbaterem felé. Amikor benyitottam a fiúk a földön ültek egymás hátának dőlve és ivólevet iszogattak. Én csak enyhén mosolyogva néztem 

őket és álltam az ajtóban egészen addig amíg ők nem vettek észre engem.

Yuki:

- Végre megjöttél El!

Nick:

- Már lassan nyomozókat akartunk hívni.

Yuki:

- Merre lógtál?

Elis:

- Csak...sétáltam egyet...

Hirtelen Nick felállt és felém indult. Amikor már alig 5 méter választott el minket ő felém nyújtotta a kezét és az államnál fogva megemelte a fejemet. Yuki szemei kikerekedtek...egy szóban ő sokkban volt. De....szerintem én sem nézhettem ki jobban.

Nick:

- Meg van dagadva a szemed...ki vele...minek sírtál?

Elis:

- Öööömm....csak...eszembe jutott egy-két dolog....

Nick:

- Nem tudom az igazat ezért csak hinni tudok a szavaidnak...De tudd...bennünk nyugodtan megmetszhetsz hisz mi barátok vagyunk...

Yuki is felpattant a helyéről és hozzánk csatlakozott. Ő nekidőlt a hátamnak és a fejét az enyémhez döntötte. Igazán örültem,hogy nem dőltem el vele együtt. Nem is gondoltam 

volna,hogy az egyensúlyom ennyivel jobb lett. Régebben tuti már a földön hevertem volna.

Yuki:

- Ha megbánt valaki szólj rögtön! Mi majd intézkedünk!

Elis:

- Nem kell itt megverni senkit...mert még ti fogtok rosszul járni a végén.

Yuki:

- Én gyorsan futok....

Nick:

- Nem hiszem,hogy a futással messzire mennél...

Yuki:

- Hidd el...a gyors futás akár életet is menthet..

Nick:

- Ha te mondod...

Elis:

- Ne kezdjétek megint..

Yuki:

- Már nincs kedved sétálni?

Elis:

- Bingo! Teli találat öcsi!

Yuki:

- Már te is öcsizel?

Elis:

- Aha! Hisz fiatalabb vagy nálam!

Yuki:

- Csak három hónap különbség van közöttünk szóval ne pattogj!

Elis:

- Csitt öcsikém!

Yuki:

- Elis!

Nick:

- Vigyázz Elis mert bedurvult a „tigris”

Yuki:

- Már te is kezded kandúr?

Nick:

- Kandúr? hm....ez is valami új számomra...

Nick hangos nevetésben tört ki. Yuki is nevetett habár néha inkább morgással lehetett összehasonlítani a nevetését. A nap maradék részét már próbákkal töltöttük. Én gitároztam és énekeltem míg a fiúk a többi hangszeren játszottak.

Yuki dobolt Nick pedig a szintetizátoron játszott. Én voltam az úgy nevezett „ középpont” ezért én többet énekeltem mint a fiúk. De azért voltak olyan részek is amelyekben ők is énekeltek. Főleg a refréneknél. A dalt és hozzá a dallamot mi magunk írtuk. Egyediek szerettünk volna lenni és reméltük,hogy nem mindenki így fog tenni. Amint a próba „hivatalosan” is befejeződött én a szokásos helyemre készültem. Az iskola kertjében állt egy hatalmas fa. Ott szerettem lenni a legjobban. Szóval a mai nap sem lett kivétel.Beugorva a szobába egy noteszért és tollért

előkerestem azokat és a suli kertjébe mentem. Ott nagyon sok virág és mindenféle növény volt. És a szökőkút hangja is nyugtató volt számomra. Megérkezve a „helyemre” leültem a földre s kivettem a zsebembe helyezett noteszt és tollat aztán egy üres lapra lapozva elkezdtem írni egy újabb versemet.

**************************************************

 t"A sötétség és fény szimfóniája"

Ült a trónon a sötét nagyúr​

S gondolkodott magában.

Szükség lenne szerelemre..

De hol is találjam?

Így hagyták el ajkait

A reménytelen imák

S nem gondolkodva ezen többet

Adta a sötét éjnek át magát.

De egy nap séta közben

Megtorpant a helyén

S Ott ahol a szíve volt

Megforrt a vér.

Meglátta a fényes angyalt

Énekelve helyén.

Nem tudta,hogy mit tegyen

Szépen hátra lépett

Míg az angyal nem nézett rá

S nem mosolygott egy szépet.

- mit akarsz itt sötét nagyúr​?

Kérdezte az angyal

Míg a másik nem válaszolt s újra hátra toppant.

Az angyal enyhén mosolyogva

Felszállt a helyéről

nagyúr arca előtt megállt

S érintette meg őt.

- Légy barátom oh te sötét

Szeretethiányos lény!

Ne légy oly magányos többé

Élj a napfényben mint én!

Nevess bátran s ne búslakodj

Élj a fény terén

Légy oly boldog és vidám

Mint minden fenti lény!

Erre is a nagyúr csak mosolyogni tudott,

S itt véget ért a boldogtalan

S hibákkal teli út!

****************************************************************************************************************

Nehéz harc után

Mindenki elfárad...

Leteszi a pajzsot,kardot

S azt reméli vége..

De amint erre csak rá gondol

Újra ellenség támad

S újra pajzsot,kardot véve

Indul a csatába.

A legnagyobb harc szívünkben van

Pont azért az emberért

Amely miatt egyszer sirtunk,szenvedtünk s nevettünk.

Megbocsátani oly nehéz

Elengedni még nehezebb

De megkel tennünk az első lépést

Hisz addig mi nem nyerünk.

****************************************************************************************************************

Amint leírtam ezt a két verset a noteszbe megkönnyebbültem...sokkal szabadabbnak éreztem magam. Mintha valamennyire is....de a lelkem dala szolt volna bennük. Nem tudom mennyi időt szánhattam e két vers megírására de amikor felnéztem a nap már kezdett lemenni. És egyből megéreztem az ősz utolsó napjainak hidegét. Hisz....pár nap múlva már megérkezik a kegyetlen és hideg tél...és vele együtt a vizsga fellépés is....

Felállva helyemről elindultam a kollégium épülete felé. Hirtelen egy kisebb szél fújta meg hosszú hajamat összedobálva azt minden felé  s egyben össze is borzolva azt. De mivel már így is hamarosan megérkezik a lefekvés ideje már nem törődtem a hajam kinézetével. Épp a zeneterem egyik ablaka alatt haladtam át amikor egy nagyon is ismerős dallamot észleltek a füleim. Valaki zongorán játszott. És nagyon is jól. Kíváncsi lettem ki lehetett az ezért csendben de egyben gyors lépésekkel a zeneterem bejárata felé vettem az irányt. Fél perc elteltével már az ajtónál álltam és hallgattam a dallamot. Kíváncsi voltam arra,hogy ki játszhatta....de egyben.....valamiért iszonyatosan féltem kinyitni az ajtót...de ez a dallam.....annyira ismerős és kedves volt a szívemnek....végül úgy döntöttem,hogy amíg nem késő kinyom az ajtót.

A kilincsre helyezve a kezemet lassan kinyitottam az ajtót. Igazán elcsodálkoztam. Hisz a zongorán Nil játszott. Pedig én úgy emlékeztem,hogy ő azt mondta nem tud zongorán játszani...Miért hazudott? hisz profi módjára játszik. Nem akartam megszólítani őt...féltem. Miért? hát nem tudom.

Már épp hátrálni kezdtem amikor ő abbahagyta a zongorán való játékot és felém fordította fejét. Semleges arckifejezése volt. Ő nem csodálkozott le azon,hogy én ott voltam. Meg sem kérdezte pl:

„ Mit keresel itt? „ vagy valami ehhez hasonlót. Ez még jobban rákényszerített arra,hogy elcsodálkozzak. Amíg én az ajtóban álltam és újra el utaztam messzire a gondolataimban és vissza érkeztem térni a valóságba Nil már szemben állt velem. Én automatikusan is hátrálni kezdtem de nekimentem az ajtónak és egy kissé beütve a hátamat a velem nyitva hagyott ajtó sarkába majdnem előre estem de Nil elkapott.

Nil:

- Értem én,hogy sérült a lábad...de azért járni csak tudsz még nem igaz?

Elis:

- Honnan....

Nil:

- Hmm?

Elis:

- Az,hogy sérült lábam van...senkinek sem meséltem róla...de te még is tudtad...honnan?

Nil:

- A táncolás közben következtettem.....túl bénák a lépéseid...de...úgy látszik még is jó következtetést vontam le...

Elis:

- Hát kössz....én itt töröm a lábaimat a hülye táncért te pedig ilyen szép bókokkal szórsz tele...igazán kedves tőled....tényleg...

Nil:

- Fáj az igazság?

Elis:

- Nem igazán...csak...kíváncsi vagyok,hogy miért bánsz velem néhanapján mint egy legjobb baráttal néha pedig úgy mint egy kutyával?

Nil:

- Én nem is bánok veled úgy mint egy kutyával..

Elis:

- Jajj....tényleg..bocsáss meg...még egy kutyával sem bánsz úgy mint velem...neki sem mondasz ilyen szép mondatokat...

Nil:

- Nem értem az idegességednek a forrását...

Elis:

- Nem is kell megértened...

Hátat fordítva Nilnek elindultam kifelé. Csak,hogy...ő nem hagyta,hogy elhagyjam a termet és megragadva a karomat a falnak tolt és még az ajtót és becsukta.

Elis:

- Mit képzelsz magadról?

Nil nem válaszolt semmit csak leült előttem török ülésben és a kezeivel tartva meg fejét engem nézett.

Elis:

- Te meg mit csinálsz?

Nil:

- Hallgatom panaszaidat hercegnő!

Én hangos nevetésben törtem ki aztán szintén a földre ültem.

Elis:

- És még én vagyok a kis gyerek.... Tök hibbant vagy Nial.....pont úgy mint régen is...

Nil:

- Hát mégis eszedben jutottam....

Elis:

- Igen....az előbb... Te voltál az egyetlen aki hercegnőnek nevezett engem...és nem is kapott érte tockost..

Nil:

- Micsoda fenomenális elkülönítés....

Elis:

- Csak sajnáltalak...

Nil:

- Sajnáltál? na ne nevettess...

Elis.

- Pedig ez az igazság...mindig is olyan kis gyenguszka voltál...ja...és most is az vagy....

Nil:

- Na azt mi mindjárt meglátjuk!

Nil megmozdulva helyéről szinte egy szempillantás alatt a földre terített. Én fel akartam állni de ő lefogta mindkét csuklómat és a padlóhoz nyomta azokat,hogy ne tudjak könnyen kiszabadulni és fölém hajolva nevetett.

Nil:

- Most mond meg,hogy gyenge vagyok..

Elis:

- Gyengusz vagy...tessék kimondtam.

Nil újra elnevette magát aztán hirtelen felrántott a földről és az ölébe húzott. Én beleeresztettem a körmeimet a kezébe amitől ő felszisszent de aztán újra felnevetett. Mintha nem is készült elngem elengedni. Már attól tartottan,hogy egész este itt kellesz ülnöm fogságban.

Elis:

- Nil! Álmos vagyok....engedj el...

Nil:

- Na még mit nem?

Elis:

- Komolyan mondom...fáradt vagyok....

Nil felsóhajtott és végül elengedett. Én pedig gyorsan összeborzolva a haját kisurrantam a zeneteremből és egészen a szobámig meg sem álltam. Amikor már megérkeztem a fiúk aludtak. Nem akartam felébreszteni őket ezért feleslegesen próbáltam nem zajongni. Így hát csendben felvéve a hálóingemet lefeküdtem aludni. 

Folytatás Következik.....