Nyár utolsó napjai. Milyen jó is volt a semmitevéssel foglalkozni egész nyár idején...de a pihizésnek itt vége. 3 nap múlva tanév nyitás....Szuper...alig várom...
Elis King vagyok. 16 éves. Imádok gitározni. de amellett még zongorázni is tudok és hegedülni is. ( habár.... a gitározás megy a legjobban) Eddig New Yorkban éltem egy kisebb gyermek otthonban. Édesanyám egy stewardess volt apukám pedig pilóta. De egy repülő baleset miatt életüket vesztették és az után kerültem a Shine gyermek otthonba. Azt kérdezitek miért nem vittek magukhoz szüleim rokonai vagy az én nagyszüleim? Hát azért mert én senkinek sem kellettem....sem akkor...sem most,hogy miért azt nem tudom. Talán még régebben összevesztek valamin és ezért. De igazából...nem is nagyon bántott a dolog. Hisz jól ismertem a nénikémet és a két bácsikámat. Ők mindig is sajnáltak tőlem mindent. Még az ételt is. Hiába voltak gazdagok. A nagyszüleim pedig....hát ők már öregek és az volt a kifogásuk,hogy nem bírnának eltartani egy gyereket ilyen idős korukban. Na de nem ez itt a legfontosabb.
Két héttel ezelőtt a gyermek otthonunkba valami külföldi emberek érkeztek. Később kiderült,hogy Japánból. Nem tudom mi szél hozhatta őket Amerikába. De mivel egem nem is nagyon érdekelt és szokásom szerint a kisebb gyerekekkel foglalkoztam amíg az "anyukánk" a vendégekkel volt. A kicsinyek mindig is szerették ahogyan gitározom és énekelek nekik alvás előtt ezért amikor dél 12-tőt mutatott az óra behajtottam a kicsiket a szobába és elkezdtem gitározni és énekelni nekik,hogy elaludjanak.
Ahogyan már korábban említettem...a gyermek otthonunk kicsi volt ezért összesen maximum 20 gyerek tudott egyszerre itt tartózkodni. 6-7 évesek és azon aluliakból összesen 8 gyerek volt. Ők voltak a legfiatalabbak. A 12-14 évesekből szintén 8 gyerek volt. Ők a középső tagozatnak számítottak. 15-16 Évesekből csak én és Kris ( ejtsd: Krisz) voltunk. a többiek már 16 felett voltak.
Épp befejeztem a dalomat és hagytam abba a gitározást,hogy "anya" belépett a gyerekekkel teli terembe és egy kedves mosollyal az arcán a kicsikre pillantott aztán megkért,hogy menjek vele. Én csendben bólintottam s megsimogatva minden kicsi fejét csendben kimentem bezárva magam mögött az ajtót. Amikor megemeltem a fejemet a bizonyos Japánból érkezett vendégekkel találtam szembe magam amelyek egyike egy levelet nyújtott át nekem közben kedvesen mosolyogva felém. Érthetetlenül rápillantottam anyára és amikor ő is bólintott végül átvettem a levelet de nem nyitottam fel egyből mivel nem akartam,hogy furcsán nézzenek rám csak udvariasan megköszönve átmentem velük együtt a vendéglőbe. Ők elég jól tudtak angolul ezért nem voltak nagy gondok a társalgással.Ők elmesélték,hogy egy Idoloknak való iskolát hoztak létre. Én az elején nem igazán fogtam fel,hogy mit rejtegetett az "Idol School" kifejezés. Az arcomon is lehetett látni az értetlenségemet ezért ők azt is elmagyarázták. Ezt az iskolát azért hozták létre,hogy tehetséges gyerekeket tanítsanak és énekeseket,színészeket neveljenek belőlük,hogy egy nap ők átvegyék az idősebbek helyét és a színpad ne álljon az árnyékban hanem mindig csillagok!sztárok ragyogjanak rajtuk. A levél amelyet kaptam pedig a meghívőt tartalmazta. Örültem is de egyben bánat fogta el szivemet. Hsz egy számomra ismeretlen országba kellesz utaznom,ha elfogadom a meghívást. Anya azt mondta,hogy ne s gondolkozzak a válaszon és "igent" mondjak. Egy nagyot sóhajtva végül beleegyeztem. A vendégek fel ajánlották,hogy én velük menjek majd Japánba. Egy kissé megijedtem mivel ők már idősebb férfiak voltak és ki tudja mi járhatott a fejükben. De ők megnyugtattak egem azzal,hogy nem én leszek az egyetlen aki New Yorkból fog velünk utazni. még két fiú testvér és egy lány fog velünk utazni. Ők szintén gyermek otthonokból származtak. Olyan érzésem támadt,mintha direkt is ilyen gyerekeket kerestek volna mint én. Akinek hasonló a sorsa..eséjt akartak adni nekünk egy jobb életre. Ez tényleg nagyon jól esett a szívemnek.
Mivel a tanév nyitóig már csak egy hét maradt két nap múlva már el kellett utaznunk Japánba. Kezdett kirázni a hideg. Senkit sem ismertem. Féltem,hogy ki fognak közösíteni és akkor egyedül maradok egy számomra teljesen ismeretlen helyen. Mindenki csak nyugtatott azzal,hogy minden a legnagyobb rendben lesz és meg se kottyanjon a fejemben,hogy lemondom.....Minél közelebb került a nagy nap annál jobban kezdtem félni. Idegen hely...teljesen más ország...ismeretlen emberek...talán barátságosak lesznek...de talán nem. Ki tudja? ezeken gondolkodtam még a pakolás közben is. A kezem remegett de én akkor is folytattam a ruháim pakolását. Mindenki segített. Főleg a kicsik. Ők csak rohangáltak a polcoktól a bőröndig és vissza. Sok sok játékot pakoltak be pedig nekem nem igazán volt már rá szükség. De akkor sem raktam ki semmit ami belekerült abba a bőröndbe.
Az utolsó éjszakámat a gyermek otthonban én a kicsikkel töltöttem. Gitároztam és énekeltem nekik...meséltem meséket egészen éjfélig. Senki sem akart aludni de végül sikerült elaltatnom őket és én is mély álomba merültem.
Következő reggel én Heili( ejtsd: Héli) hangjára ébredtem. Vagy talán arra,hogy ő a hasamon ugrált. Nehezen keltem fel. A fejem is zsongott. De már nem volt vissza út. Gyorsan felkapva magamra egy farmer kisnadrágot, egy fekete rövid ujjú pólót s rá egy szürke kardigánt kész is voltam. Már csak a cipő maradt és teljesen készen álltam. Átkeresve a szobám nagyobb részét megtaláltam a fehér sport cipőmet amelyet annyira szerette és még kényelmes is volt. Teljesen készen álltam s lementem az ebédlőbe reggelizni együtt a többiekkel. Először szokás szerint segítettem megetetni a kicsiket mivel voltak olyanok is akik lusták voltak maguk enni aztán megreggeliztem én is. Később bepakolva a háti zsákomba egy kis nasit,az útlevelet,személyi igazolványt és még sok minden mást már csak arra vártam,hogy értem jöjjenek. Nem igazán sokat várakoztam. Épp,hogy kimentem a gyermek otthon kapuja elé már meg s érkezett egy limuzin féle autó. Egy kissé elcsodálkoztam. A járműből kiszállt a Japánból érkezett vendég amely a meghívőt nyújtotta nekem és átvette a bőröndömet és ajtót nyitott,hogy beszálljak. Elbúcsúzva mindenkitől végül beszálltam. Egyből kiszúrtam azt,hogy két fiú ült szemben velem.
Az emlegetett lányt még nem láttam. Biztosan most fogunk érte menni. A fiúk csendben ültek. Az egyik néha-néha mondott valamit a másiknak de hozzám egy szót sem szóltak. A kezem újra remegni kezdett. Pont az történik amitől féltem. Senki sem fog szóba állni velem. Nem tudom,hogy talán észrevették-e azt,hogy remegtem vagy sem de a jobb oldalt ülő fiú végül hozzám szólt.
Egyik fiú:
- Hogy hívnak?
Elis:
- E.....Elis King vagyok....ö...örvendek...
Váratlanul ért a kérdés ezért nem tudtam,hogyan reagáljak és még a nevemet is alig tudtam valahogy kinyögni.
Fiú:
- Igazán örvendek Elis. Én Den Smith vagyok. Ő pedig az iker testvérem Nil.
Elis:
- Ö...örvendek...
Den:
- Heee? Te félsz tőlünk? Pedig nem kéne...én nem harapok. Nil szokott de...
Nil:
- Ne beszéld a hülyeségeket Den!
Den:
- Jéééé! végre te is megszólaltál.
Nil:
- Pedig annyira reménykedtem,hogy legalább ilyenkor komolyabb leszel...
Den:
- Akkor nagy csoda történne.
Nil:
- Az biztos.
Én nem bírtam ki a fiúk veszekedését és halkan elnevettem magam. Ők mind a ketten rám szegezték tekintetüket.
Nil:
- Mi olyan nevetséges?
Kérdezte karba tett kézzel Nil miközben elégedetlen arckifejezéssel engem nézett.
Den:
- Ne morogj te fafej! még megijeszted!
Den lenyomott egy tockost Nilnek amitől ő morogva elhallgatott és az ablak felé forditotta fejét.
Den:
- Ne haragudj rá kérlek. Ő mindig is szerette játszani a kemény legényt. De valójában ő nagyon is jó fej.
Elis:
- Én kérek elnézést. Nem szép dolog volt tőlem,hogy így elkezdtem nevetni rajtatok.
Den:
- Ne pánikolj. Semmi sértőt nem tettél. Egyébként pedig...játszol valamilyen hangszeren?
Elis:
- Gitározom. Na és ti?
Den:
- Én gitározok és dobolok. Nil pedig hegedül.
Elis:
- Értem....
Halvány mosollyal az arcomon tovább folytattam a beszélgetést a fiúkkal amíg meg nem álltunk egy épületnél és be nem szált egy lány. Ő sem mondva semmit az egész út során csak kifelé bámult. Ki tudtuk szedni belőle azt,hogy Rebeca Kleinnek hívják. ( ejtsd: Rebeka) Többé semmit.
Lassan megérkeztünk a repülő térre is. Még soha sem láttam repülőket ilyen közelről ezért szinte elvarázsolt az engem körülvevő tér. Így ezért is majdnem elbolyongtam. Den megfogta a kezemet,hogy ne tévedjek el és egészen addig szorongatta tenyerében amíg fel nem szálltunk. Az elején én azt hittem,hogy egyedül kellesz ülnöm de Den mellém ült. Először testvérét akarta mellém ültetni de az annyira morgott,hogy ő abbahagyta a próbálkozásokat és végül ő ült mellém. Kiderült,hogy több mint 20 órát kellesz repülőn töltenünk. Megkértek minket,hogy kapcsoljuk ki a telefonjainkat. Mindenki egyből előkotorva telefonját egyből kikapcsolta azt. Pár perc múlva a repülőgép felszállt. Egy idő után elhagytuk Amerika területét és már országok felett repültünk. Nagyon álmos lettem ezért még ha kíváncsi is voltam az útra nem bírtam tovább és elaludtam.
Nem tudom,hogy mennyit aludhattam,de arra keltem,hogy valaki erősen rázta a vállamat. Kinyitva szemeimet Nil arcát láttam magam előtt. Den pakolászott valamit a táskájában. Én megdörzsölve szemeimet kinéztem az ablakon. Még mindig magasan az égben voltunk. Den mosollyal az arcán felém fordult.
Den:
Hamarosan leszállunk. Ha még elszeretnél intézni valamit most megteheted.
Én csak bólintottam és előkotorva egy fésűt elkezdtem fésülni a hajamat. Nagyon hosszú volt ezért nehezemre esett elboldogulni vele. A gyermek otthonban is mindig segítettek nekem ebben a kicsik vagy anya. Egy kisebb morgás hallottam meg a hátam mögül.
Nil:
- Add már ide azt a fésűt.
Nil elvette a fésűt és elkezdte fésülni a hajamat. Elcsodálkoztam. Elég goromba velem de mégis jelen pillanatban a hajamat fésüli. Ez fura. Amikor ő végzett még össze is fogta a hajamat aztán visszanyomva a kezembe a fésűt a helyére ment. Teljesen más szemmel pillantottam rá abban a pillanatban.
Még egy fél óra sem telt el azóta és a repülőnk földet ért Japán repülőterén. Amint leszálltunk én vettem egy nagy levegőt. Nil és Den mellettem álltak. Rebeca egy kissé távolabb állt tőlünk. De a fiúk nem bánták ezt valahogy. Lassan kiballagtunk a repülőtér előtti útra és vártuk az autót. Amikor a jármű megérkezett a fiúk segítettek nekem és Rebecanak bepakolni. Aztán mind a négyen autóba ültünk és elindultunk.
Talán egy jó órán át utaztunk az autóban Tokió hosszú utcáit szelve. De végül megérkeztünk. A sofőr a "Brilliant Shining School" kapujánál tett ki minket. Én összeszorítva a bőröndöm fogóját a fiúkra pillantottam aztán meglátva,hogy ők mosolyognak nem tudom miért de én is mosolyogni kezdtem aztán együtt léptük át az iskola kapuját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése